Bevezetés

Legtöbb alkalommal amikor valaki egy markáns kritikát megfogalmaz, és ezt a véleményét a világ elé tárja, gyakran szembe találjuk magunkat azzal a szituációval, hogy érvek ütköztetése helyett, a kritikus személyét kezdi el megkérdőjelezni a "vitapartner". Leggyakrabban két mondat a legjellemzőbb, amivel megpróbálnak elhitelteleníteni bennünket, az helyett, hogy érveket ütköztetnének a mi érveinkkel szemben. A két leggyakoribb erre szolgáló mondat a következő:

1.

"Mit tettél le az asztalra?"

Ez tipikusan az a cinikus kérdés, amikor a kritizált személy nem kíván vitába szállni, mert vagy nincs hozzá kedve, vagy a leggyakoribb alkalom, az amikor kifogy az érveiből, és intellektuális tőke hiányában a másik személyét kezdi el megkérdőjelezni, érvek ütköztetése helyett.

2.

Ki az az Kovács Dániel? (a név helyére bárki neve behelyettesíthető)

Ez szintén hasonló a korábban említett érvelési formához, de itt nem a szakmai tevékenységünk alapján gondolják azt, hogy nem vagyunk kompetensek a vitában, hanem eleve a létezésünket kérdőjelezik meg. Nem arról van szó, hogy a "vitapartnerünk" nem tudja, hogy kik vagyunk, hanem arról van szó, hogy ő büszkén elhenceg arról, hogy nem is akarja tudni ezt az információt, reflektálva arra, hogy a szemében mi egy senkik vagyunk (akivel nem is ül le egy asztalhoz).

Tehát kinek van joga a véleménnyílvánításhoz?

Úgy gondolom, hogy minden gondolkodó lénynek joga van a véleményének a kinyilvánításához, és ehhez nem kell szakmai ismeret, vagy 30 éves tapasztalat az adott szakmában, amit esetleg kritizálunk. Pusztán a bennünk rejlő érzelmek és gondolatok amelyek hatnak ránk, az alapján már jogunk van kritikát alkotni, és az egy szörnyen proli reflexió, amikor érvek ütköztetése helyett a személyünket kérdőjelezik meg, nem pedig az érveinkre reflektálva adnak egy választ, amely esetleg megcáfolhat bennünket!

Hol marad a hitelesség?

A hitelesség nem papírok, vagy letett szakmák függvényében jön létre, hanem annak függvényében, hogy azt mondjuk-e amit valójában gondolunk, és ezt olyan formában közöljük, amely nem sarkít, vagy csúsztat, kivéve persze ha szarkazmusról van szó.

Végszó

Manapság nem létezik vitakultúra, Hazánkban sem! Fontos megtanulnunk, hogy kerüljük vita esetén a személyeskedést, és mindig és csak is kizárólag a másik érveire reflektálva adjunk válaszokat, amelyeket támasszunk alá hiteles forrásokkal. Amennyiben csak vagdalkozunk, és a másik személyét kezdjük el primitív módon bombázni dehonesztáló módon, nem lesz vita egy témával kapcsolatban, csak alpári veszekedés. Kritika esetén szintén a kritikára kell reagálnunk, nem pedig a kritikusra!