Szinte minden ember életében eljött már az a pillanat, amikor úgy érezte, hogy szíve szerint jól behúzna valakinek, vagy ennél szaftosabb formában élné ki a felgyülemlett agressziót a másikon. Úgy gondolom, hogy a fizikai erőszak az az elnyomó állatias eszköz, amivel érvényesíteni tudjuk az akaratunkat, ha a másik fél dominál bennünket intellektuálisan, vagy bármilyen más formában amit nem bírunk kezelni. A primitív ember utolsó, és talán egyetlen eszköze az ökle, amelyet szívesen alkalmaz bárhol, és bármikor, és ha megunja, hogy alul marad egy esetleges vitában akkor ez egy biztos pont az életében. Leüt, és meg van oldva a vita, és büszkén elsétál, hogy ő itt a domináns harcikan, aki egy az egybe bárhol bármikor...

Több közmondás is elterjedt amelyet ki kell vesézni bővebben, hogy miért hibás.

1. "Aki megüt egy nőt, az nem férfi!"

Épp mélységes szexizmusnak lehettünk a szemtanúi, ahol nem az erőszak ellen lépünk fel, és nem az mellett érvelünk, hogy ne alkalmazz erőszakot, hanem az mellett, hogy ne üss meg nőket! Természetesen abszolút nem férfias egy nőt megütni, de azt is gondolom, hogy alapvetően verekedni sem férfias. Azt pedig szintén gondolom, hogy ha egy nő verekszik, és felpofoz, az szintén nem nőies, és ugyan olyan primitív cselekvés, mint ha a férfi üti meg a nőt. Az intelligens ember ha kap egy pofont, és van megfelelő önkontrollja, és nem veszélyezteti a szituáció a testi épségét komolyabban, akkor nem fog visszaütni, de én még meg is értem, ha valakit megütnek, és ez miatt elveszti az önkontrollját, és visszaadja.

2. "Nem ütünk meg gyengébbet!"

Megint arról van szó, hogy nem az erőszak ellen harcolunk, hanem azért, hogy az erősebb ne bántsa a gyengébbet! Ezen a logika mentén a gyengébb nyugodtan verheti az erősebbet? Tehát akkor egy nő a kapcsolatban nyugodtan terrorizálhatja a férjét, hiszen ő a gyengébb? Úgy gondolom eleve nincs két egyforma erős ember, és vicces szituáció lenne, ha két kiedzett férfi állna egymással szemben, és azon gondolkodnának, hogy na melyikük kicsit az erősebb, mert ha az egyik úgy gondolja, hogy saját maga az, akkor nem szabad ütnie.

Tehát sosem szabad erőszakot alkalmazni?


Úgy gondolom, hogy fizikai erőszakot csak akkor szabad alkalmazni, ha testi épségünket muszáj megvédenünk, vagy valamelyik szerettünk testi épségét, és már nem marad más eszköz, hogy megoldjuk a szituációt, mert mondjuk megtámadtak bennünket. Az a meggyőződésem, hogy a fizikai erőszak a legalacsonyabb szintű érdekérvényesítési forma, amelyet intelligens ember soha nem alkalmaz másokon, csak ha nincs más út a túléléshez, tehát nem gyengébbeket, nőket, gyerekeket, időseket nem ütünk meg, hanem senkit!

Magyarországon úgy érzem az emberek el vannak keseredve, amelyben jelentősen közre játszik az, hogy a jelenlegi kormányunk minden egyes lépése olyan irányt mutat, amivel a hatalmát erősítheti. Az embereket hazánkban birkanyájnak tekintik, amelyet véresszájú farkasként az erdőbe lehet csalni, majd levadászni! A hatalom élősködik rajtunk, és talán a legkiszolgáltatottabbak az idősek, mivel hozzájuk nem jutnak el azok az információk, amivel felismerhetik a hazugságokat, a veszélyt. Csak az kerül a kezükbe, kizárólag olyan újság, amelyet szinte a kezükbe adunk. Ezt ki is használják gátlástalanul... Ennek ellenére tudjuk, hogy a Fidesz szavazóbázis jelentős részét az idős emberek teszik ki, amit szinte hihetetlen volt felfognom, mivel még a csapból is az folyik, hogy országunkban valami nincs rendben, ez mégsem jut el elég fülhöz. Szerettem volna jobban belelátni abba, hogy pontosan hogyan is érzi magát egy átlagos idősebb korú ember, és megkértem valakit, hogy szedje össze a gondolatait, majd fejtse ki nekem! Megkért arra is, hogy a nevét ne tüntessem fel, ami szintén bizonyítja, hogy az emberek életében a félelem mindig jelen van.

Egy leszázalékolt hölgy személyes beszámolója:

"A nyugdíjas éveknek a nyugalomról a biztonságról kellene szólnia. Legyen az „rendes” nyugdíjas vagy leszázalékolt. Megdolgoztam ezért, önhibámon kívül lebetegedtem, és nem tudok a társadalom hasznos tagja lenni. Egy olyan ország részese vagyok, ahol nem vagyok fontos... Ezzel szemben többet aggódok, mint bármikor az életem során. A magyar állam lemondott rólam. Már akkor nem voltam fontos, amikor lebetegedtem.   Az orvosi bizottság előtt, eleve csalónak feltételeznek, hogy mindenféle fondorlattal akarok kicsikarni állam bácsitól jövedelmet. Még 60 évesen is visszarángattak, hátha valami csoda folytán 10 év után csak úgy, hopp meggyógyultam. Legnagyobb sajnálatukra nem. Mindezt kb.10 perc alatt állapították meg, úgy, hogy a fele betegséget bele se vették. Pedig jobb lenne dolgozni, felöltözni, emberek között lenni, többet keresni, hogy ne csak a rezsi kifizetésére jusson, mert semmire sem marad pénzem. Rám van égetve a bélyeg: VÉTKES, mert már nem tudok dolgozni. Mindent elvettek, pénzt, utazási kedvezményt, emberi méltóságot. Csak vegetálok.  Sokat kellene orvoshoz járni, de vagy már meguntam az órákig tartó várakozást, vagy nem kapok megfelelő ellátást. Egy ismerős nővér azt mondta, 60 felett már nem kell gyógyítani, csak életben tartani. Így is érzem. A szociális ellátások, mint pl lakásfenntartási támogatás, úgy vannak kikalkulálva, hogy véletlenül se „járjon”. A párom is leszázalékolt, de ő rehabilitálható. Példafilmeket, riportokat vetítenek, hogy rokkantan, milyen nagy dolgokat visznek véghez emberek, de szinte biztos vagyok benne, hogy ők nem az átlagok. Rettegek és rémülettel tölt el, hogy egyedül maradok, és a szánalmas pénzből kell „megélni”, élni. Vajon hányan érzünk így, mi leszázalékoltak? Hányan vagyunk, akiknek hosszú kálvária és megaláztatás után sikerült „elérni”, hogy  papíron is elismerjék, hogy beteg. Hányan lehetünk, akiknek már élni sincs kedve, mert ez nem élet, csak vegetálás, ahol nem jut egy kirándulásra, egy színházra…semmire."   

Végszó

Sajnálattal éltem át a személyes beszámolót, de úgy érzem sok más ember is hasonlóan érez. El sem tudom képzelni hogyan lehetséges az, hogy ennek ellenére szinte egyetlen párt ural bennünket, amennyire csak lehet. Nem vagyok jártas a politikában, de annyit elmondhatok, hogy úgy érem, mint sokan mások... Valami itt nincs rendben Magyarországon, és ennek hangot kell adnunk! Hangot kell adnunk arról, hogy nem vagyunk kizsákmányolhatóak, és elnyomhatóak, akármennyire is ezt gondolják! Ha úgy érzed a mondanivalóm fontos volt, oszd meg ezt a bejegyzésemet, és terjeszd!     

A modern ember felgyorsult életet él, és ez igaz a párkapcsolataira is. A múlt században egy párkapcsolat átlagosan 6 évig tartott, manapság viszont ez a szám körülbelül átlagosan 1 évre esett vissza, aminek az egyik fő oka a féltékenység! A féltékenységet a legtöbben jól ismerjük! Vagy mi magunk vagyunk féltékenyek, vagy a partnerünk, amelynek mértéke egyénenként változó, de azt a következtetést levonhatjuk, hogy mind két fél szenved, ha ez az érzés jelen van kapcsolatunkban.

Mik az okai a féltékenységnek?

Úgy gondolom, hogy a féltékenység abból a tulajdonságból ered, hogy minden élőlény akármilyen tárgyat, vagy ételt birtokol azt saját maga tulajdonaként kezeli, és ez a birtokos társítás automatikusan rávetül mindenre, köztük emberi kapcsolatainkra is. Tehát ha valakit megszeretünk mélyebben, azt az embert automatikusan tulajdonként is kezeljük a szereteten felül. Ezt az is bizonyítja, hogy szinte minden kapcsolatban  jelen vannak azok a szeretetszavak, amelyek birtokos viszonyt fejeznek ki, pl: cicám, bébim, édesem, galambom... Természetesen több oka is lehet a féltékenységnek, de az előbb említett tulajdonságunk az eredője a jelenségnek. Gyakori okok között szerepel a bizalom hiánya, amely nem is meglepő, hiszen rengetek pár hetes és hónapos kapcsolatból ugrálnak ki be az emberek szinte sportszerűen, tehát nem is véletlen, hogy manapság a bizalom nehezen alakul ki, és nem gondolja a másik fél azt, hogy "párja" hűséges és őszinte, főleg ha esetleg okot is adott rá korábban. Korábbi kapcsolataink esetén, ha átvertek bennünket, az szintén megnehezíti azt, hogy bizalmat szavazzunk egy új partnerünknek. Másik ok lehet az irigység, amely szinte testvéri kapcsolatban áll a féltékenységgel. Irigységből eredendő féltékenység egy viszonylag pszichopátiás viselkedésformára utal, mivel ilyenkor partnerünk életére, és barátaira vagyunk féltékenyek, és azért kezdünk esetleg egy hatalmas veszekedésbe, mert nem tudjuk elviselni, hogy a másik jól érzi magát, de ezt nem velünk teszi! Totális birtoklás esete is már szélsőséges, amikor valakit annyira magunkénak tekintünk, hogy még társunk azonos nemű barátjára is féltékenyek vagyunk.

Hogyan győzzük le a féltékenységet?

A féltékenységet nem olyan egyszerű legyőzni, mint ahogy sok hangzatos cikk említi. Nem egy csettintésre múlik el a féltékenység érzése, hanem át kell esnünk egy komolyabb önfejlesztésen ahhoz, hogy ezt az érzést leküzdhessük! Tudatosítani kell magunkban azt, hogy partnerünk velünk van, de Ő nem egy tárgy, és nem a mi birtokunk, csak velünk érzi jól magát, szeret minket. El kell fogadnunk azt, ha a partnerünk mással is jól érzi magát. Mire ez tudatosul, akár hónapok is eltelhetnek, hiszen ez egy hosszú folyamat. A bizalom a komoly kapcsolat alapja, ezért fontos eldöntenünk, hogy szeretnénk-e ezt a kapcsolati formát, vagy nem! Ha szeretnénk, akkor muszáj bíznunk a másikban, mert bizalom nélkül halálra van ítélve a közös jövőnk. Korábban ha átvertek bennünket, akkor partnerünk lehet hogy megbízhatatlan, ha monogám kapcsolatról van szó, ezért érdemes elgondolkodnunk az őszinte, de nyitott kapcsolaton, ha már eljutottunk az önfejlesztésnek  a megfelelő szintjére. Irigykedésből eredendő féltékenység az a formája a kapcsolatnak, amelyet úgy lehet leküzdeni, ha önbizalmat szerzünk, és magabiztosságot! Nem szabad egy kapcsolatba úgy beleugrani, ha nem érezzük magunkat teljes embernek lelkileg, ezért hibás is az a gondolkodás, hogy:"meg kell találnunk az igazit, mert addig az élet szörnyű", mert ez inkább csak kapcsolatfüggőséghez vezet. Abban hiszek, hogy mindkét félnek a kapcsolatban szabadnak kell maradnia, kötöttségek nélkül, szeretettel, bizalommal, őszinteséggel, és ehhez megfelelő érettségi szintre kell eljutni. "Amit birtokolsz, az birtokba vesz". Ez az idézet pontosan kifejezi azt, hogy partnerünket engedjük szabadjára, hiszen ha igazán szeretünk valakit, akkor azt vesszük figyelembe, ami a másiknak jó igazán, még akkor is, ha nem velünk érzi jól magát. Amíg ezt nem tudatosítjuk önmagunkban, addig a féltékenység, és a kapcsolat hosszú távú mérgezése kikerülhetetlen.

Az Irigy Hónaljmirigy saját magukat könnyűzenei együttesnek nevezik, és "zenekaruk" névválasztása már eleve elárulja számunkra, hogy körülbelül milyen minőséget várhatunk el tőlük. Megalakulásuk óta fertőzik életünket alpári humorukkal, és szégyentelenkedésükkel, amelyre úgy látszik Magyarországon van igény, ami elszomorító! Egy olyan együttesről van szó amely kultúrmocsok zenéket igyekszik parodizálni, de a probléma az, hogy a "humoruk" által még alacsonyabb színvonalú szennyet gyártanak, amelyet a televízió képernyőjén keresztül mi örömmel megzabálunk.

A parodizálásuk nem reflektál sem a világra, sem semmire, kizárólag egyetlen dologra: hogyan bohóckodjanak gátlástalanul, alacsony színvonalon, azon a kulturális nívón, amelyet a kocsmában ülve az átlagos proli két kisfröccs között befogad, és megemészt. Nem látunk tőlük semmi mást, csak azt, hogy reklámokat, zenéket, műsorokat szennyeznek össze alpári módon, hiszen tudják azt, hogy ez egy jó recept arra, ha az igénytelenségüket szeretnék széles körben elterjeszteni.

Sikeres előadók, méghozzá azért, mert Magyarországon nem alakult ki a társadalomban az igény a kultúrára! Mindent megeszünk amit elénk tesznek, és nincs is elvárásunk azzal kapcsolatban, hogy valami megüssön egy megfelelő szinten. Legtöbbször felböfög mindenki egy közhelyet, hogy: "ha nem tetszik nem kell nézni", vagy "két vodka után már mindegy milyen zenét hallgatsz!". Nem, nem mindegy!

A kultúrára való igény a társadalom nagy részében ki sem alakul, amely egy szörnyű értékválság, és úgy gondolom ezen változtatni kell! Fontos, hogy ne fogadjunk be akármilyen szennyet, és kritikus gondolkodásmódunkkal felülbíráljuk, hogy mi az ami megfelelő, és mi az ami elfogadhatatlan! Egy olyan világban szeretnék élni, ahol nem fordulhat elő, hogy az Irigy Hónaljmirigy televízió képernyőre kerül!

Ha tetszett a bejegyzés, akkor lájkold, és kövesd az oldalamat! A megosztásokat külön köszönöm!

https://www.facebook.com/KovacsDanielBlog/

Bevezetés

Legtöbb alkalommal amikor valaki egy markáns kritikát megfogalmaz, és ezt a véleményét a világ elé tárja, gyakran szembe találjuk magunkat azzal a szituációval, hogy érvek ütköztetése helyett, a kritikus személyét kezdi el megkérdőjelezni a "vitapartner". Leggyakrabban két mondat a legjellemzőbb, amivel megpróbálnak elhitelteleníteni bennünket, az helyett, hogy érveket ütköztetnének a mi érveinkkel szemben. A két leggyakoribb erre szolgáló mondat a következő:

1.

"Mit tettél le az asztalra?"

Ez tipikusan az a cinikus kérdés, amikor a kritizált személy nem kíván vitába szállni, mert vagy nincs hozzá kedve, vagy a leggyakoribb alkalom, az amikor kifogy az érveiből, és intellektuális tőke hiányában a másik személyét kezdi el megkérdőjelezni, érvek ütköztetése helyett.

2.

Ki az az Kovács Dániel? (a név helyére bárki neve behelyettesíthető)

Ez szintén hasonló a korábban említett érvelési formához, de itt nem a szakmai tevékenységünk alapján gondolják azt, hogy nem vagyunk kompetensek a vitában, hanem eleve a létezésünket kérdőjelezik meg. Nem arról van szó, hogy a "vitapartnerünk" nem tudja, hogy kik vagyunk, hanem arról van szó, hogy ő büszkén elhenceg arról, hogy nem is akarja tudni ezt az információt, reflektálva arra, hogy a szemében mi egy senkik vagyunk (akivel nem is ül le egy asztalhoz).

Tehát kinek van joga a véleménnyílvánításhoz?

Úgy gondolom, hogy minden gondolkodó lénynek joga van a véleményének a kinyilvánításához, és ehhez nem kell szakmai ismeret, vagy 30 éves tapasztalat az adott szakmában, amit esetleg kritizálunk. Pusztán a bennünk rejlő érzelmek és gondolatok amelyek hatnak ránk, az alapján már jogunk van kritikát alkotni, és az egy szörnyen proli reflexió, amikor érvek ütköztetése helyett a személyünket kérdőjelezik meg, nem pedig az érveinkre reflektálva adnak egy választ, amely esetleg megcáfolhat bennünket!

Hol marad a hitelesség?

A hitelesség nem papírok, vagy letett szakmák függvényében jön létre, hanem annak függvényében, hogy azt mondjuk-e amit valójában gondolunk, és ezt olyan formában közöljük, amely nem sarkít, vagy csúsztat, kivéve persze ha szarkazmusról van szó.

Végszó

Manapság nem létezik vitakultúra, Hazánkban sem! Fontos megtanulnunk, hogy kerüljük vita esetén a személyeskedést, és mindig és csak is kizárólag a másik érveire reflektálva adjunk válaszokat, amelyeket támasszunk alá hiteles forrásokkal. Amennyiben csak vagdalkozunk, és a másik személyét kezdjük el primitív módon bombázni dehonesztáló módon, nem lesz vita egy témával kapcsolatban, csak alpári veszekedés. Kritika esetén szintén a kritikára kell reagálnunk, nem pedig a kritikusra!